Nem értem.. és nem is akarom valamilyen szinten. Fáj, de próbálok nem foglalkozni vele, nem akarok, hogy létezzen számomra a fájdalom. Próbálom elfelejteni, de kurva nehéz. Végülis nélküle is van élet. Remélem sikerül elfelejtenem végre, és más fiúkra és nézhetek ugyanúgy mint rá. Valami, valami nagyon megfogott benne, de nagyon. Miért van az, hogy mindig az kell, akivel semmi sem lehet. És van még egy dolog, a remény. Miért van?! Miért?! Mindig azt érzem legbelül, biztos tetszem neki. Biztos. Pedig nem.. vagyis gondolom. Totál ellenkezik a két szervem, az agyam és a szívem. Sose értenek egyet. Túl sok a miért. És én már nem akarom ezt, próbálom felejteni, de nem megy. Próbálok túllépni rajta, de nem megy. Napról napra jobban belezúgok maga a gondolatban, hogy milyen jó lenne is együtt. Maga az elképzelésbe, a vizuálásba. Akárhányszor nem tudok gondolni semmire, mindig ő jut eszembe. Akárhányszor csak unatkozom, mindig ő jut eszembe. Állandóan csak ő. Ebből már elegem van. Nem kérek többet ebből. Köszönöm.
